Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép   Minden népnek vannak olyan szellemei, farkasemberei, démonai, akik valami miatt nem kerültek el ebből a világból és visszatérve keringnek az élők körül. A hitekben, babonákban mindenütt előkerülnek, az embereket riogatják és többnyire kétségbeesettek, rosszindulatúak. Gond, szenvedély vagy el nem intézett, rettenetesen fontos ügy az, ami visszahívja őket, de nem tehetnek semmit... A vámpír is egy ilyen "démoni" lény, ami speciálisan vérivásra szakosodott.
A vérivás tulajdonképpen nem is csak a vámpírokra jellemző, illetve a vámpírság sokkal tágabb fogalom azoknál a sápatag arcú mozgó szemfogas hulláknál, amelyekre az ember kapásból gondol. Mivel a vér az élet alapja, kézenfekvő, hogy a szellemeknek is ez kell, hogy újra az élők világának részévé válhassanak. Az, hogy a szellemek képesek e feldolgozni akármilyen "nem létező" érzékszervükkel a vért is, mint anyagot, ez a tulajdonságuk történetenként változó.

 

 

A vámpír

Egy igen érdekes eleme (valakije) az emberiség mondáinak, tekintve, hogy szinte a földön élő valamennyi nép kultúrájában megtalálható a vérszívó/vérivó lény motívuma. Valamiképpen mind a dél-amerikai indiánokban mind a szibériai pusztaságok lakóiban (és folytathatnánk a sort) felmerült az emberből élő, táplálkozó és mégis; maga is közel emberi lény alakja. Ennek oka lehet egyrészt Jung magyarázata, miszerint ez az emberiség kollektív tudatalattijából származó kép, vagy magyarázhatjuk a porfiría és pellagra nevű betegségek kialakulásával és vámpírikus jegyeket mutató tünetcsoportjával.

 

Ha a történeti múltat tekintjük, a vámpírokat már az ókori görögök is ismerték, ők emberszerű démonokban hittek, akik a vérünket szívják és betegségeket terjesztenek. Empusának hívták azt a vérivó nőstény dögöt, ami az ókori görög színművekben kísértett. A lamia vagy brukolakhosz, így hívták az ókori görögök az általunk ma ismert vámpírt. A mítosz szerint a vámpír mindig udvariasan kopogtat a ház ajtaján, ezért a görögöknél elterjedt szokás volt, hogy az udvarias, egyszeri kopogtatásra nem nyitnak ajtót. A régi Asszíriában az ekimmu volt ismert. Ez életében ember volt, de ha valaki a halála után felelőtlenül nem temette el rendesen, akkor ekimmu lett belőle. Ennek következményeként aztán eléggé szomjas és éhes lett, és a továbbiakban vérszívóként "élt".

 

A vámpír alakja erősen összekötődik a vér motívumával, tekintve, hogy a vámpír (már) halott és fél-létének fenntartásához vérre, ergo életre van szüksége az életben maradáshoz. A kereszténység felbukkanásával a vámpír alakja még szorosabban összekötődött az ördöggel és a gonosszal és a népi motívumokba bekerült elűzésének keresztényi jellege is.

 

 

Egyes források szerint az első vámpírKáin volt, Ádám és Éva elsőszülött fia. Miután Káin megölte öccsét, Ábelt Isten örök kárhozatra ítélte. Káin megkóstolta öccse vérét, ezért csak véren élt, így vált vámpírrá.

 


Őstörténetek
Kezdjük a Bibliával, mi mással. Őseink feltételezték, hogy a vér az élet hordozója. "Mivel minden testnek a vér az élete, és én azt mondtam Izrael fiainak: Ne egyétek meg a vérét egyetlen testnek sem, mivel minden testnek a vér az élete, aki eszik belőle, azt ki kell irtani."
Aztán az Odüsszeiában az áldozati gödör mellé vadul gyűlnek a túlvilág lakói, melybe Odüsszeusz vért csorgatott, hogy előcsalogassa Teirésziász lelkét, a jósét, akitől útmutatást kap a későbbiekben. A csalit fegyverrel kell védenie a többi halottól, mert azok is szomjaznak rá.
A görögöknél volt több mítosz is, az egyik volt Lamia, aki Zeusz szeretője és talán egy őstípus-vámpír lehetett. Éjjelente gyermekekre fájt a foga és átváltozni is képes volt. Róla lehet olvasni Diodoros, Strabhon és Plinius műveiben.
A rómaiak gyakran ötöltek ki horrorisztikus meséket, a Római naptárban Ovidius (talán nem véletlen, hogy Pandorának o a kedvenc költője ;) strigáról ír, aki egy vérszomjas karvaly szerű lény és gyermeket támadott.
A Védákban előkerülnek vérszomjas, parázna szellemek, a gandharvák, akik nőket álmuk közben támadnak meg. Ilyesmik a paisächák, akik őrült nőket ölnek.
A Dasnavar szellem az örményeknél található, aki a hegyre menetelő emberek talpából szívja a vért.
A finneknél a túlvilág hercege karmokkal tépi az embereket, hogy ihasson a vérükből.
A magyaroknál előfordul még a lidérc, aki tojásból kel ki és ha vért adnak neki aranyat hoz a házhoz.
A guineai camma törzsnél legfőbb megrontó gonosz szellem a vámpír, vagy ovengua.
Borneóban buauról van szó, melyben az ellenség éled fel és ugyancsak vérrel táplálkozik.
A balkáni népeknél létezik a vukodlak szó, amely vámpírt és farkasbort jelent. Úgy hitték, hogy a gonosz ember, aki életében olyan, mint a farkas, halála után visszatér és emberhússal fog élni. Emiatt el kellett égetni.
Az egyiptomiaknál megtalálható az "élő tetem" képzete, vagyis hogy a halott ugyanúgy akar élni tovább, mint a földi életében. A középkor végéig együtt temették el a harcost és a lovát, a fegyvereit vagy a pappal a Bibliáját. Ezt tiszteletből és félelemből is: nem akarták, hogy a halott visszatérjen, azt szerették volna, hogy az élőket békén hagyva jól érzi magát ott, ahol van.
Albániában A lány és a vámpír meséje él, bár itt a vámpír vőlegényként jelenik meg és húst eszik. Elvezeti a barlangjába a lányt, és mivel az nem akar enni vele, ezért megöli és megeszi. A nővéreit is odacsalogatja, de a harmadik megmenekül. Nem egy nagy történet, de biztos mindenki félt barlangokba menni. :)
Világszerte rengeteg ilyen történet lehetett, melyek a történelem folyamán átalakultak, egymásba fonódtak és felerősödtek, olyannyira, hogy az apró és ártatlan történetecskékből egy egész falu retteghetett évekig, vagy tovább. Emberek adták át egymásnak az egész világban, szájról-szájra, mind-mind más formában és tartalommal, az emberek egymást rémisztgették. Nem meglepő, mindig szerettük a borzalmakat hallgatni, ... főleg, ha még véletlenül sincs hozzá semmi, de semmi közünk. De hát miért lenne? }:)

 

A középkor

A striga, mint az ókorban előkerül Könyves Kálmán királyunk törvényeiben is: "Strigák ellen semmi vizsgálat ne legyen, mert ilyenek nincsenek" Ezt valószínűleg a démoni boszorkányokra értette, nem pedig azokra a szerencsétlenekre, akiket később az egyház üldöz és eléget. Abban a korban a vámpírokat is boszorkányoknak mondták.
Később eléggé eldurvult a helyzet, a boszorkány, varázsló és vámpír azonosításokat össze-vissza kavarták, lassan már a boszorkányok szívták egymás vérét. A boszorkánynak titulált szerencsétlen asszonyokat, ha gyermekágyon haltak meg, egyszerre várták vissza és egyszerre rettegtek tőle, nehogy elrabolja és megegye a gyereket, a férjét pedig megölje.
18. század
A 18. századból fennmaradtak feljegyzések holttestekről, melyek sok idő múlva sem bomlottak el és a vér is friss volt. Ebben a században eléggé elterjedt és általánossá vált a vámpír kifejezés használata. Vámpíristák: Michael Ranft, aki racionálisan közelíti meg a témát, szerinte nem isten vagy ördög művei, hanem természeti dolgok.
J. von Görres-sel együtt Ranft is elválasztja a test és a lélek halálát, őszerintük az egyik nem vonja közvetlenül maga után a másikat.
1746-ban Dom Calmet kimondja, hogy a halottakat csak isten támaszthatja fel. A vámpírizmust a balkániak rossz táplálkozási szokásaival nyugtázza, és hogy az ópium képes létrehozni fantasztikus álmokat, melyeket a sátán felhasználhat céljaira.
XIV. Benedek felszólította az érseket a babonaság elleni küzdelemre, de kérte, hogy vigyázzon, nehogy az egyházat belekeverjék a vámpírügyekbe.
Voltaire a vámpírokról írt cikkében elsőként használta ezt a szót átvitt értelemben, a jezsuitákra és a szerzetesekre, akik a "nép vérét szívják".
Hogy ennek mi lett a következménye?
Lassan vámpírnak neveztek mindenkit, aki egyszer vámpírt látogatott meg, aki törvénytelenül született, ellenszegült az egyháznak, aki betörő volt, akik sokat foglalkoztak az okkult dolgokkal életükben. Azok a hívok, akik áttértek az iszlámra, ugyancsak ilyen sorsra jutottak. A papok is így végezték, akik halálos bűnt követtek el, akiket kiközösítettek és akik nem kapták meg az utolsó kenetet. Így tehát sikerült az egyháznak ezt is a saját malmára hajtani.
1760 körül, a felvilágosodásról elnevezett korszakban is voltak babonás elképzelések. Ekkor született a gótikus regény, ami minden rémtörténetnek az alapja. 12 év alatt majdnem félezer ilyen regényt adtak ki, melyek borzalmakról szóltak. Német-, Francia- és Olaszországban rejtélyekkel, sötét kastélyokkal, megromlott papokkal, gyilkos grófokkal, elvetemült banditákkal, kísértetekkel és ki tudja még mivel voltak tele ezek a regények. A vámpírok is itt jelentek meg újra.
Eleinte úgy látszott, hogy a gótikus regény a polgárság győzelmét hírdeti, és elrettentésül mutatja be a kora középkor feudális rendszerét, az egyház és a főurak világát. Később viszont saját ellentétévé vált, a polgárság ellen vallott. A politikai viták és harcok szókincsében a "vámpír" az elnyomó réteg megfelelője.
Aztán elérkezett az a kor, amelyben a vámpírt holdtöltekor előmerészkedő, sírjában nyitott szemmel nyugvó halottnak hiszik, mely át tud változni mindenféle éjszakai állattá
, főként denevérré. Ez persze vérszívó vagy gyümölcsnedvből élő denevérekre vezethető vissza.

 

Erről persze sokat tudunk. A Genfi-tónál Diodati villa vendégei 1816-ban egy hosszú vitasorozatot élhettek át. Ott volt Byron, Mary Shelley és Polidori. Politika, spiritizmus, jelenkori kísértet történetekről beszélgettek, a fizikáról, Darwinról, aki a halott anyag újraélesztését tűzte ki céljául. A lényeg az, hogy vita-vita után mindannyian megfogadták, hogy írni fognak egy-egy rémtörténetet. Shelley és Byron nem fejezték be, Byron-é Töredék címen jelent meg. :) Mary Shelley természetesen létrehozta Frankensteint és az enyhén amúgy sátáni arc Polidori pedig a Vámpírt. A lényege az, hogy Lord Ruthven, aki természetesen megnyerő és sármos, magához édesgetni Aubrey-t és elutaznak Görögországba. Ott Aubrey beleszeret egy Ianthe nevű görög lányba. Feleségül szeretné venni, de egy vámpír áldozatává válik. A fiú lassan rádöbben, hogy Ruthven kicsoda. Tovább utazva banditák lelövik Ruthvent, és Aubrey megesküszik, hogy senkinek sem árulja el a lord titkát. Egy év múlva legnagyobb meglepetésére egy előkelő összejövetelen ott áll Ruthven és Aubrey hugát fogja elvenni feleségül. Aubrey nem tud semmit sem tenni, belepottyan a vámpírcsaládba, ott is körbehálózza a lord és végül meghal. A "gonosz" győz, tovább bolyong a világban.
Így a vámpír lett a megformált gonosz, forradalmasította azt az elképzelést, hogy a "rossz" állandó. 1819-ben megjelent németül, 1825-ben franciául, 1820-ban játszották melodramatizált változatát Franciaországban. Többen írtak színdarabot belőle. Pantomim és operaeloadások is készültek. A németeket meghódította a vámpírdivat, 1922-ig követték egymást a regények, amikor Murnau Nosferatuja megjelent.

 

A 19. század közepétől megint csak átalakuláson ment keresztül a vámpír, előkerül Lamia, a korintusi-menyasszonyból, a női vérivó. Gyönyörű, sápadt, fekete haja, ajkai vörösek. Továbbra is előkelő, megnyerő, hipnotikus. Kiszívja a férfiak vérét, a 20. században megelégszik a pénzükkel. :)
Ez a forradalom kora, melyben többek között kialakulnak új nőideálok, egyrészt a családanya Éva, másik véglet pedig Lilithnek megfelelő csábító szerető. A férfiak Évát veszik feleségül, de Lilith után vágyakoznak. Később persze kiderül, hogy Éva nem szent és Lilith nem boszorkány. :)
A 19. században előfordultak még olyan perek, melyekben emberek forgattak fel sírokat, gyaláztak meg holtakat, mert vámpírnak hitték őket.
Angliában és Amerikában felsorolni sem lehet, milyen áradat indult meg, Thomas Prest Varney, a vámpírja, ami 200 fejezetből állt, Poe néhány novellája. 1983-ban még mindig megjelent egy magazin Vampirella címmel.
A kripta, mint a vámpír pihenőhelye a Camilla címu novellában kerül elő legelőször, melyben a no ájultan fekszik ott. Minden változás, ami valaha létezett, minden kialakult jellemvonás végleges formát öltött a Bram Stoker által írt Drakulában.

 

 

A klasszikus értelemben vett vérszívó vámpír:

 

A klasszikus variáció szerint a vámpírok sírjukból kikelt holtak, bőrük sápadt, nagy szemfogaik vannak, sok esetben csúnya, gyakorlatilag gondolkozni képtelen, járkáló élőhalottak (zombik), de többségében földöntúli szépséggel, csáberővel felruházott emberszerű alakok. Olyan éjszakai lények, akik nem mehetnek ki a fényre, az éjszaka leple alatt tevékenykednek, és vagy csak úgy mehetnek be egy házban, ha bekopognak és behívják őket (ld.: a Görög mitológiában), vagy a különleges képességeikkel képesek akárhová bejutni, bár megszentelt földre (templomok, kápolnák) többnyire nem. Koporsókban alszanak, félnek a napfénytől, a feszülettől, fokhagymától és a szentelt víztől, legyőzésükhöz karót kell döfni a szívükbe, le kell vágni a fejüket és el kell égetni őket. Kilétükkel többnyire tisztában van a környezetük, de rettegnek tőlük, ezért tehetetlenül tűrik jelenlétüket. Ilyen történetekben általában valamilyen vidéki kastélyban élő, halhatatlan (hiszen már egyszer meghaltak) várurakról van szó(ld.: Nosferatu; Vlad Tepes/Drakula-históriakör; Báthory-legenda), akik képesek befolyásolni mások akaratát, hipnotizálni az embereket, ha úgy tetszik. Általában emberfeletti képességeik vannak: erő, alakváltás, köddé válás, repülés, az állatok és más lények feletti uralom. Áldozatuk a harapásuktól többnyire maga is vámpírrá válik, kikelve sírjából, ahova azért temetik, mert előbb belehal a harapásba. Néhol ehhez előbb teljesen ki kell szívniuk áldozatuk vérét, és megint máshol inniuk kell a vámpír véréből is. Van, hogy áldozatukat egy-egy vérszívás alkalmával nem ölik meg, hanem visszajárnak hozzá egyfajta síron túli szeretőként.

 

A vérszívó vámpírok modern értelmezése:

 

A modern elképzelések eltéréseket mutatnak részben vagy egészben. Itt már a vámpír nem mindig sírjából kikelt holt, és nem alszik koporsóban, hanem megjelenik a vámpír, mint önálló faj ötlete (ld.: Vámpír: A Maszkabál könyvek). Vannak olyan vámpírok, akik képesek a fényben járni, és akik ellen mit sem ér a szentelt víz, a templom vagy a feszület (ld.: Anne Rice: Interjú a Vámpírral; Blade/Penge című amerikai filmtrilógia). A modern világban közelebb kerül egymáshoz ember és vámpír, a határok elmosódnak. Itt a vámpír már nem feltétlenül letűnt korok ódon kastélyainak elvonultan élő rettegett ura, megjelenik a romantikus hősszerelmes vámpír alakja is (ld.: Stephanie: Meyer: Alkonyat könyvek). Napjainkban egyre inkább ez utóbbi hódít magának teret. Egyre több olyan könyv jelenik meg, ahol a vérszívással még nem változik át az áldozat, a harapás nem fájdalmas, rettegett cselekmény, hanem a szexualitás része, mely segít elmélyíteni a kapcsolatot ember és vámpír között.

 

 

Vámpírok vérszívása:

 

A legtöbb könyvben, filmben, fantasy-ban a vámpírok (kizárólagos) tápláléka a(z emberi) vér, mely szükséges az életben maradásukhoz. Rend szerint a nyakon keresztül szívják ki, de történhet csuklón vagy más testtájékon keresztül is. Ezen történetek szerint a vámpírok számára a vér maga az élet. Ha bizonyos időn belül nem jutnak elegendő vérhez,legyengülnek és vagy meghalnak, vagy torpornak is nevezett mélyálomba süllyednek. Ha egy vámpír vért szívott, egyes szemszög alapján két árulkodó kis sebhely marad utána, főleg az újabb nézetek szerint azonban ha a vámpír megnyalja a sebet, akkor az nyomtalanul begyógyul.